A székelyek a nemzeti mitológiában a keleti kapu tántoríthatatlan őrzői, akik patriarchális,
romlatlan és tiszta törvényeik, erkölcseik szerint élnek mesésen szép hegyeik között, még
mindig a legendák világában. Mindenesetre a közvélemény ezt várta tőlük az 1900-as évek
elején, amikor a millennium hangulatában még Árpád vezér nézőpontjának is volt némi
aktualitása. Semmiképpen sem illett a képbe, hogy a székely leányok háztartási cselédnek
álljanak Bukarest görög meg román kereskedőinél, a székely ifjak pedig a hajókat rakodják
Konstanca fekete-tengeri kikötőjében.

Mindez azonban valóban megtörtént, sőt aránylag rendszeresnek volt mondható. Meg kell
jegyezni, hogy a székelyföldről nézve Bukarest meg a Fekete-tenger nincs olyan egzotikus
távolságban, mint Budapestről nézve, és a románokkal való érintkezés is majdhogynem
mindennaposnak számít. A Romániába vándorlásra pedig vannak korábbi példák is: a 18.
század végén, a madéfalvi veszedelem után sokezer ember ment át Moldvába, ahol azután
csángóvá lettek.

A mostani kivándorlási hullám az életfeltételek folyamatos romlásának volt köszönhető. A
nagyrészt földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népesség egy részét az 1850-es
évektől sorozatosan hozott hátrányos törvények kényszerítették lakóhelyük elhagyására. Az
erdőtörvény súlyos büntetéssel sújtotta azt, aki az erdőkből legelőterületet hasított ki. Az
arányosítás 1871-ben a birtokok nagysága arányában osztotta fel az addig a faluközösség által
közösen használt földeket. Végül a szegényebb réteg megélhetése olyan komoly veszélybe
került, hogy máshol keresett munkát.

A kormány időnkénti mentőakciói nem voltak elég átgondoltak ahhoz, hogy ezen az állapoton
alapvetően változtatni tudjanak. A büszke székelyek pedig egyre méltatlanabb helyzetekbe
keveredtek, és mintegy százezer ember végleg el is hagyta a székely megyéket.