A huszadik századi polihisztorok egyike volt, akinek sokoldalúságát a század technikai vívmányai is felszínre segítették.

Az egyik legizgalmasabb művésze volt a múltnak tekintett huszadik századnak, és egyik legmegfelelőbb meghatározója a művészi kifejezésnek is. Egyszerre volt költő, író, festő, filmrendező, aki mindig bohém, játékos kedvű, látásmódjában szürrealista, alkotásaiban mindig újat kereső, akit a különlegességre mindig fogékony szellem jellemzett leginkább. Nem túlzás a polihisztor meghatározás.

Egy középosztálybeli családban látta meg a napvilágot 1889. július 5-én, a Párizshoz közeli Maisons-Laffitte-ban. Gyermekéveit anyai nagyapja házában, Párizsban töltötte a Pigalle-hoz közel, az előkelőnek számító Rue la Bruyére-n. A bohém művész édesapja az anyai nagyapa cégénél volt tőzsdeügynök, aki szabadidejében szívesen ült le a vászon elé, hogy kedvenc időtöltésének, a festészetnek hódoljon. A házban amúgy sem volt idegen a művészet, a falakon értékes festmények lógtak, és volt egy gyakran használatos Stradivari hegedű is. Ezt többnyire a rendszeresen tartott házi koncerteken szólaltatták meg a házban vendégeskedő kiváló művészek.


Cocteau a Lycée Condorcet-ba járt iskolába egészen addig, míg rossz magaviselete miatt ki nem csapták az intézményből. A művészvilág már ismerte őt, amikor költeményeivel az első világháború idején jelentkezett a nyilvánosság előtt. Korán megszerette a színházat, és mindent, ami ahhoz kicsit is hasonlított, legyen az cirkusz, jégrevü vagy a Comédie Francaise előadása. 1917-ben Szergej Gyagilev párizsi Orosz Balett társulata számára írta Parádé című balettjét, 1920-ban pedig az Ökör a háztetőn-t. Picassóval a Montparnasse nyüzsgő bohémnegyedében ismerkedett meg, valamint Modiglianit, Apollinaire-t, Max Jacobot és Raymond Radiguet-t is itt ismerte meg.


Naplójában így emlékezett a festőzseni hatására: "Picasso arra tanított, hogy fussak gyorsabban a szépségnél. Ezt következőképpen értette: aki ugyanolyan gyorsan fut, mint a szépség, csupán pleonazmusokat, érdektelen szóhalmazokat, postai képeslapokat fog gyártani. Aki lassabban fut, mint a szépség, megreked a középszerűben, ám aki gyorsabb a szépségnél, annak műve csúfnak tűnik majd; de ezzel arra kényszeríti a szépséget, hogy utolérje, és akkor műve végérvényesen szép lesz."



Így tett ő a modern színházzal, melyet 1926-os Orpheusz című drámájával valósággal felrázott. De felkapták fejüket A költő vére című, 1930-ban forgatott első szürrealista filmjének nézői is, melyben Cocteau már megalkotta sajátos magánmitológiáját.


Széleskörű tevékenységének sikere nem csak barátokat, hanem ellenségeket is bőven szerzett. Ez utóbbiak szerint Cocteau népszerűsége és megtűrtsége főleg eredményes publicisztikai munkásságának köszönhető.

Ennek ellenére a képzőművészetet sem hanyagolta. 1950-ben elkészítette a Villa Santo Sospir belsőépítészeti berendezését Saint-Jean-Cap-Ferrat-ban, és nagyszabású freskósorozatba kezdett a mentoni városházán, a Villefranche-sur-Mer-i Saint Pierre-kápolnában, valamint a Milly-la-Forét-i templomban, melynek kertjében röviddel a freskók befejezése után az 1963. október 11-én 74 éves korában elhunyt művészt eltemették. A kápolnát fogadott fia, Édouard Dermit festő fejezte be.

Cocteau -t elsősorban munkáinak felszínesnek vélt tartalma miatt érte kritika már életében. Ma már a valamikori lázadó (akit élete vége felé is még ebbe a kategóriába skatulyáztak) mára már a klasszikusok egyikévé nőtte ki magát, hiszen ismétlődő és állandó problémák felvetőjeként vonult át az avantgarde kategóriából a klasszikusba.