A századelőn két szobrászunk jutott pályázat nélkül nagyobb megbízáshoz: Fadrusz János és Zala György. Fadrusz János, bár korán - negyvenöt éves - korában halt meg, nevezetes művészi örökséget hagyott hátra népének, köztük a korszak legmonumentálisabb szobrát, a kolozsvári Mátyást. Szobrászaink közt való váratlan feltűnése, pályájának csaknem végig zavartalan emelkedése, vonzó személyi tulajdonságai egyformán leköthetik érdeklődésünket.

Eleinte hol mint fafaragó, hol mint lakatosmester tengette életét, szegényen, mert szülei földhözragadt szegény emberek voltak: apja pozsonyi szőlőkapás, aki nem gyámolíthatta fiát. De farigcsálásai fölkeltették néhány jóember figyelmét, akik kijárták, hogy a fiatalember mint ösztöndíjas Bécsbe mehessen szobrászatot tanulni.

Pályáját 1892-től számíthatjuk. A Műcsarnokban kiállított Krisztus-torzó hozta meg a Társulati nagydíjat és a kritika elismerését. Az ezredévi ünnepekre Pozsony városa megbízta Mária Terézia szobrának elkészítésével. "Az első történeti női lovas szobrot" - ahogy ő maga nevezte - carrarai márványba foglalta, és nemcsak a pozsonyiakat ejtette ámulatba, de a Budapestről érkező vendégeket és az egész udvar népét lebilincselte a hatalmas történelmi emlékmű.

Fadruszt nem kapatta el a nagy siker. Természetes, hogy örült a jól teljesített munkának. De jellemzi tisztalelkű egyszerű észjárását, hogy mihelyt ki tudott menekülni az ünneplők gyűrűjéből, hamar elszaladt Marton mester lakatosműhelyébe és gyermekes örömmel ragadta kezébe a nagy pörölyt és hosszú fogót, amelyekel egykor az izzó vasat formába kényszerítette. Most is ezt csinálja - jegyezte meg - , de most szobrok lesznek belőle.

Ettől fogva országos lett a hírneve. Sorra érkeznek a megrendelések. Zilahon a Wesselényi-szobor, Szegeden Tisza Lajos szobra.
1902 egy szép őszi napján először csillan meg a verőfény Mátyás király bronz lovasszobrán Kolozsvárott. Ez Fadrusz főműve. Ez koronázza meg egész munkásságát. Nap-hegyi óriás műhelyében szívvel lélekkel dolgozott nagy művén. Majdnem azt mondhatnánk, hogy fanatizmus vezette mintázó kezét. Minden művészi gondját őrá pazarolta. Az ő elképzelésében Mátyás "annyira kitűnik kora fejedelmei közt: mint sas a verebek közt."

A kolozsvári nagy emlékművön a harci paripáján ülő Mátyás igazi reneszánsz fejedelem, aki a hatalom biztos nyugalmával tekint maga elé. Kardját ölében keresztbe fektetve mintegy a rendíthetetlen erő képe. Hatalamas alakjában megvan a magasrendű élet rendíthetetlen ereje, a kiállás sziklaszilárdsága, az egyszerű nagyság. Mindez magától értetődően szövődik egységgé, és valóban monumentálissá avatja a nagy művet. Fokozza ezt a kiválóságot a mintázás egyszerűsége, amely kezdettől fogva végigkíséri Fadrusz munkálkodását. Ezt csak egyéniségből magyarázhatjuk meg, mert ebben az időben az ilyen egyszerű elgondolás ilyen egyszerű mintázás nem volt divatos sem Bécsben, sem nálunk.

A nagy királyi lovas alakját jobbra-balra tetézte hadi népeinek egy-egy csoportjával. Mai szemmel nézve ezek az egyébként pompásan mintázott mellékalakok fölösleges szerepet játszanak itt, mert a nagy mű központja, Mátyás alakja, úgyis a legvilágosabban elmond mindent a maga bronznyelvén. Hogy Fadrusz mégis ideállította ezt a két csoportot az csak abból magyarázható, hogy világszerte így csinálták a szobrászok, és történelmi emlékmű el sem volt képzelhető magyarázgató mellékalakok nélkül. A korszellem beavatkozása volt ez.

Megjegyezhetjük még, hogy ebben a művében sok volt szerzője egyéniségéből, személyiségéből. Az erő, amelyet belesűrített, megvolt Fadrusznak atlétaalakjában: tagbaszakadt, vállas férfiú volt. Jelleméből és művészetéből egyaránt hiányzott a rafináltság, az ügyeskedés. Stílusáról elmondhatjuk, hogy férfias erejét bizonyos naiv egyszerűség tetézi, ami átmelegíti munkáit.
Főművén, a Mátyás-szobron lelkesedéssel dolgozott, mert a nagy királyt tekintette a magyarság büszkeségének.