Izraelita családban született, eredeti neve Weiszfeld. A budapesti egyetemen szerzett jogi diplomát és ügyvéd lett.
1894-ben megalakította a Községi Demokrata Pártot, s még ugyanebben az évben bekerült Budapest törvényhatóságába is. 1901-ben a budapesti Terézváros országgyűlési képviselőjévé választották. (1918-ig volt országgyűlési képviselő). Ügyvédként több ügyet képviselt sikerrel, így 1904-ben a vasutassztrájk idején részt vett a kormánnyal való tárgyalásokon, majd védte a perbe fogott vasutasokat. 1917-ben az Eszterházy-, majd 1918-ban a második Wekerle-kormány tagja volt, igazságügy-miniszterként illetve a választójogi törvény reformjával megbízott tárca nélküli miniszterént. 1918-ban, a polgári forradalom idején emigrált, csak a Tanácsköztársaság bukása után tért vissza Magyarországra. Nemzeti Demokrata Polgári Párt néven (Gál Jenővel együtt) újjászervezett pártjával a legitimistákat támogatta. A frankhamisítási ügy parlamenti tárgyalásán a kisebbségi vélemény egyik szerkesztője volt. Emiatt súlyos támadások érték a szélsőséges körök részéről. Megromlott egészségi állapota miatt külföldi gyógykezelésre utazott, a Bécshez közeli Badenben halt meg.