Ha II. (Hohenzollern) Vilmos német császár festményére pillantunk, férfias, katonás, büszke, már-már harcias alak tűnik elénk. A német császárra valóban igaz mindegyik fenti jelző. 1859-ben született, 1888-ban került trónra.

Habár Németország alkotmányos monarchia, uralkodója nagyobb tényleges befolyással bírt az államügyekre, mint pl. az egykorú skandináv, holland vagy angol királyok. Bismarck tekintélye nyomasztotta, a német birodalom megszületésében oly nagy szerepet játszó „vaskancellárt” menesztette. (1890) Vilmos tevékeny, szorgalmas, aktív és offenzív alkat.

Országa tartós szövetséget kötött az Osztrák-Magyar Monarchiával, Olaszországgal. Nagy gondot fordított a törökországi befolyás és a gyarmati terjeszkedés mellett a fegyverkezésre, flottaépítésre. Megfontolatlan, vonalas nyilatkozatai (pl. Német katona kínainak ne adjon kegyelmet, vagy Katonáim, ha kell, az atyjukra is lőnek) talán valóságos önmagánál is poroszosabbnak, kegyetlenebbnek mutatták.

„A császár gondolatait oly pregnáns, erőteljes, röpke szavakban szereti és tudja kifejezni, melyek az emlékben maradnak, és sokszor oly intenciót látszanak tanusítani, melytől távol áll.” – jellemezte emlékiratában II. Vilmost az ifjabb Andrássy Gyula gróf, külügyminiszter.

1900-1901-ben egy viharos gazdasági, demográfiai és katonai fejlődést mutató birodalom sikeres uralkodója volt. Az ellene irányuló ügyefogyott merénylet aligha fejezett ki általános elégedetlenséget, és nem játszott a legcsekélyebb módosító szerepet sem országa vagy személye további politikájában.