Maga a szó nemzeti jellemvonást jelent , de sokan vannak, akik megkérdőjelezik e fogalom létjogosultságát. Fő érvük ellene, hogy jelleme csak az egyénnek lehet, csoportoknál nem beszélhetünk karakterről. Inkább sztereotípiák, előítéletek azok amelyek alapján egy-egy népre ráhúznak bizonyos jellemvonásokat. ( németek tekintélytisztelők, szorgalamsak,- angolok flegmák, hűvösek, győznek - magyarok vendégszeretők, mindig vesztesek stb.)

Ezek a sztereotípiák legyakrabban érzelmi talajból táplálkoznak, pl ha szimpatikus egy nép, akkor mindjárt elismerő tulajdoságokat rendelnek hozzá, ellenkező esetben pedig jól megkaphatják. A társadalompszichológia azzal foglalkozott, több évtizeden keresztül, hogy egy-egy etnikai csoportra nézve mit tartanak jellemzőnek az emberek, vagy például az arabokról szólva konkrét emberalakokat látunk magunk előtt vagy csak elvont tulajdonságokra gondolunk.

Az első magyar "nemzetjellemkutatónk" Rónay Jácint volt, aki a "Jellemisme avagy az angol francia, magyar, német,olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból." című munkát írta 1847-ben. Sokáig érvényesnek tartották jellemzését a magyar emberről, aki haza- és szabadságszerető, lelkes, lobbanékony, örömteli.

A századfordulón tapsztalható felgyorsult városiasodástól iparosodástól sokan féltették a magyar lelket, mondván, hogy az idegen, nagyvárosi hatásra felhígul , ezért is tartották a magyar parasztot nemzeti kincsnek, mert őrzője ő a tiszta, romlatlan, magyar népléleknek.

A változástól, újtól való irtózás az századforduló irányadó szellemi köreiben erősen érezhető. A hagyomány legszigorúbb őrei a Kisfaludy -Társaság, a Petőfi-Társaság, az akadémikus fesők, történelmi szobrászok, pedadgógusok és persze leglátványosabban a népszínmű.